|
„Azok,
akik nem törődnek a múlt gyilkosaival,a jövő gyilkosainak
készítik elő az utat.” Simon Wiesenthal
Bő 2 hét telt el, hogy elolvastam Az utolsó esély akciót. Nem könnyű írni erről
a könyvről, attól függetlenül, hogy nagy meglepetéseket nem
okozott, mivel köztudott tény, hogy a náci háborús bűnösök
nagy része megúszta az elszámoltatást.
Az eredeti angol és a magyar kiadás
között 3 év telt el, így Zuroff a könyv elején egy külön,
a magyar kiadáshoz írt előszóval fogadja az olvasót, melyben
mély csalódottságát és dühét fejezi ki Képíró Sándor halála
miatt. Képíró valóban egy külön fejezetet érdemelt a pályafutásában,
mert volt olyan szemtelen, hogy beperelte rágalmazásért.
Sokan azt hiszik, hogy csak a magyarok tehetetlenek és érdektelenek
az igazságtételben, de Zuroff meglepően pozitívan vélekedik
rólunk, hiszen Képíró is bíróság elé került ( igen, ez nagy
dolognak számít), az más kérdés, hogy felmentették.
Ami számomra leginkább frusztráló
volt, és ez abszolút átjön a könyvben is, hogy a világ országai
mennyire próbálják leplezni és meghamisítani a II. világháborúban
betöltött szerepüket. Így nem csoda, hogy pl. Észtországban
vagy Litvániában a rendszerváltás vagy Unió csatlakozás után
rehabilitáltak és pénzeltek olyan embereket, akik köztudottan
nácik voltak, és ha ez nem elég még nemzeti hőst is faragtak
belőlük. Ami szintén dühítő, hogy nem elég megtalálni, beazonosítani
és bizonyítékokkal alátámasztani ezeknek az embereknek a
bűnösségét, mert szinte mindig felmentik őket elévülés/ időskorúságra
való tekintettel. Ilyenkor felmerül az emberben, hogy milyen
szerencsések ezek az emberek, hisz élvezik a demokrácia és
az emberség védelmét, az más kérdés, hogy ők életkorra való
tekintet nélkül gyilkoltak ártatlan embereket.
Mit tud tenni egy náci vadász? Kutatni kutatni és kutatni.
A 80'as években egyszerűen nem voltak törvények a náci bűnösök
kezelésére. Így, ha pl. az Usa-ba vagy Kanadába menekültek
a háború után, a maximum, amit el lehetett érni, hogy elvették
az állampolgárságukat és kitoloncolták őket arra hivatkozva,
hogy a bevándorláskor nem vallották be, hogy háborús bűnösök.
Az megint más kérdés, hogy pl. Kanada elvette 8 ilyen bűnös
állampolgárságát, de nem toloncolta ki egyiküket se. És akkor
a többi országról ne is beszéljünk. A könyvből kiderül, hogy
nagyon kevés esetben jutott el ezen emberek ügye bíróság
elé, hiszen 5-8 év is el telik a sok jogi huzavonával és
így nem csoda, hogy időközben meghalnak.
Egyszerűen elképesztő, hogy ezek az emberek köztünk élnek
nyugalomban, és ilyen könnyen meg tudják úszni, mert az igazságszolgáltatás
állandóan falakba ütközik. Hogy egyes országok, akik nagy
demokratának vallják magukat nem bírnak szembenézni a múltjukkal.
Zuroff életútja a Jad Vashemből a
Wiesenthal Központba izgalmas, megdöbbentő és szívszorító.
Az utóbbi 2 hétben Csatáry kapcsán
próbálják bemocskolni személyét és munkáját az eredményeire
hivatkozva. Lehet, hogy ez a harc nevetségesnek tűnik manapság
bizonyos csoportok szemében, de nem szabad és lehet mindent
elfelejteni.
„Nem vagyok vallásos ember, de hiszek
a túlvilágban. Úgy hiszem, hogy a halálunkat követően mindnyájan
a mennybe megyünk, ahol találkozni fogunk a holokauszt áldozataival.
Nekik az lesz az első kérdésük, hogy »Szerencsések vagytok,
túléltétek… megőriztétek az életeteket, mint oly sok ajándékot.
De mihez kezdtetek vele? Mire fordítottátok az életeteket?«
Néhányan közülünk majd ezt válaszolják: »Üzletember lettem<>Jogász lettem<>Tanító lettem.« Én csupán egyetlen válaszra szeretnék méltóvá válni: »Nem feledtelek
el benneteket.« ” Simon Wiesenthal dkabala.com
|
