A
gyár udvarán, a puszta földön aludtak, még az esőtől sem
védhették magukat a Csatáry László által irányított téglagyári
gyűjtőtábor lakói. Akik megpróbálták valamivel élhetőbbé
tenni a tábort, azt a csendőrök megverték – tudtuk meg az
egykori fogolytól. A kassai gettót és Auschwitzot is megjárt,
ma Izraelben élő Assenheimer Verával beszélgettünk.
„Gonoszak voltak, durvák voltak, verték az embereket. Visszaéltek
a hatalmukkal, bárkit megverhettek, aki épp nem tetszett
nekik” – jellemezte a kassai zsidó gyűjtőtábort őrző, Csatáry
László által irányított csendőröket a gettó egyik túlélője.
A hvg.hu-nak nyilatkozó Assenheimer (szül. Kannengiesser)
Verát 16 évesen szállították a Kassa melletti téglagyárban
kialakított táborba, ahol közel két hónapot töltött embertelen
körülmények között, mielőtt családjával együtt Auschwitzba
deportálták.
A most Izraelben élő asszonyt Csatáry László volt rendőrparancsnok, a kassai
gettó irányítójának folyamatban lévő ügye kapcsán kérdeztük
az 1944-ben átéltekről. Csatáryt a náci háborús bűnösök után
nyomozó Simon Wiesenthal Központ leplezte le, jelenleg Budapesten
tartják házi őrizetben, az ügyészség emberiség elleni bűntett
gyanújában nyomoz ellene. Legutóbbi meghallgatásán a volt
rendőrtiszt tagadta, hogy gettóparancsnok lett volna, azt
mondta, a szemtanúk összekeverhették valakivel, feltehetően
egy német tiszttel.
Tomáš Borec, szlovák igazságügy miniszter
július végén bejelentette, kérvényezni fogja Csatáry kiadatását
Szlovákiának. Szerinte ha bebizonyosodik bűnössége, akár
életfogytiglani börtönbüntetésre is számíthat a 97 éves férfi.
Sárga csillaggal vette át a bizonyítványt
„A magyar bevonulás előtt kerültem
be a leánygimnáziumba, mi voltunk az utolsó osztály, ahová
még numerus clausus nélkül mindenkit felvettek. A deportálás
előtti utolsó bizonyítványomat már ’44-ben, sárga csillaggal
a ruhámon vettem át. Az osztály nagyjából fele zsidó származású
volt, Kassa visszacsatolása után a diákok egyszerre két táborra
szakadtak, a keresztények csak suttogva mertek hozzánk szólni”
– mondta Assenheimer Vera. Horthy 1938-as kassai bevonulása
egyben az első zsidótörvény bevezetését is magával vonta,
amely a Kannengiesser-családot is érzékenyen érintette: Vera
édesapját, Bénit származása miatt kizárták az ügyvédi kamarából,
ahol szintén „zárt számot” vezettek be, korlátozva a zsidó
származásúak arányát. Assenheimer Vera úgy emlékszik, a Felvidék visszacsatolása után szinte egyik
napról a másikra fordultak ellenük korábbi barátaik. „Már
a német megszállás előtt előfordultak atrocitások, volt,
hogy kávéházban nem szolgáltak ki minket, máskor meg egy
uszodából zavartak ki, ahová bérletünk volt. Bár ekkor
még nem kellett a sárga csillagot kitűzni, Kassa elég kis
város volt ahhoz, hogy szinte mindenki tudja mindenkiről,
milyen származású.”
„Nem volt hová menni”
A német megszállás után a helyi
csendőrség szisztematikusan kezdte összegyűjteni a város
zsidóságát. „A csendőrök utcánként gyűjtötték össze a zsidókat,
mindennap hangosbeszélővel járták az utcákat és bejelentették,
másnap melyik utcákba mennek majd. Addigra kellett az ott
élő zsidóknak felkészülniük a deportálásra. A rádióban
fölösleges lett volna bemondani, mert akkorra a zsidóknak
már nem lehetett rádiójuk sem” – idézi fel a történteket
Assenheimer. Bár az egynapos „haladék” néhány embernek
időt adott a menekülésre, csak nagyon kevesen tudtak elrejtőzni.
„Nem volt hová menni, Németországba vagy Szlovákiába hiába
mentünk volna. Néhányan eljutottak Budapestre, ahol a nyilas
hatalomátvételig bujkálhattak. Apámnak egy ismerőse felajánlotta,
hogy elbújtatja, de egyedül őt tudta volna elrejteni, ezért
ő inkább velünk maradt, nem akarta otthagyni a családját.”
Áprilisban végül Kannengiesserék
utcájára is sor került. Az akkor a Szentgyörgyi nevet viselő,
a kassai dómhoz és a zsinagógához is közel fekvő belvárosi
utcában szinte minden épületben lakott legalább egy zsidó
család. „Gyalog vezettek a téglagyárhoz a csendőrök. Az
emberek között szekerek mentek, amikre a magunkkal hozott
ingóságainkat tehettük, de csak egy kisebb csomagot vihettünk
magunkkal. Fogalmunk sem volt, hová visznek, az őröktől
hiába kérdeztük, hozzánk sem szóltak. A tömegben páran
úgy tudták, dolgozni visznek minket” – emlékszik vissza
a túlélő.
A zsidók gettóba szállítása a
teljes nyilvánosság előtt zajlott, még olyanok is voltak,
akik kárörömmel nézték végig, ahogy elhagyják otthonaikat.
„Az utca szélén sokan bámészkodtak, amikor kihajtottak
minket. Többen mutogattak, kiabáltak, üzenve, hogy örülnek
annak, ami velünk történik. Örültek, mert tudták, hogy
nemsokára rátehetik a kezüket a kiürített lakásokra, bútorokra.”
Tilos volt hajlékot építeni
Kannengiesser Verát családjával
együtt a téglagyárban felállított gyűjtőtáborba vitték.
Más sorstársaikkal ellentétben nem vitték tovább őket a
külvárosi gettóba, hanem két hónap fogság után közvetlenül
a téglagyárból vitték tovább őket Auschwitzba. A bezárt
gyár udvarán kijelölt táborban több ezer embert tartottak
összezsúfolva, ahol a legelemibb életfeltételek is hiányoztak.
„A puszta földön, szalmán vagy a magunkkal hozott kofferen
aludtunk egymás hegyén-hátán. Az épületetekbe nem engedtek
be minket, a téglagyár udvarán kellett meghúznunk magunkat.
Itt sok fal nélküli, négy oszlopból és egy tetőből álló,
négyszög alakú építmény volt, amik alá a téglákat tették,
hogy védjék őket az esőtől. Négyszögeknek neveztük őket,
ezek alá húzódtunk be mi is az eső ellen. Persze ez nem
sokat használt. Páran megpróbáltak téglákból falakat emelni
az oszlopok közé, de az őrök ezt sem engedték.”
„Nem sok emlékem van a téglagyárból,
nem is igazán tudom, hogyan vészeltük át ezt az időszakot.
A mindennapokból csak arra emlékszem, hogy állandóan fáztunk,
éheztünk, vizesek voltunk, hiszen gyakran esett az eső
és a falak nélküli tető nem sokat ért a víz ellen. Igazi
pokol volt számomra ez a két hónap. Elkényeztetett, egyke
lány voltam és hirtelen szakadt rám minden nehézség” –
mondta a túlélő.
„Semmi sem volt a táborban”
A téglagyár két, egy utca jobb
és bal oldalán elhelyezkedő elkerített táborrészből ált,
amelyek között nem volt átjárás, de a körülmények mindkét
területen ugyanolyanok voltak. „Amikor odaértünk, a téglagyárban
nem volt semmi, csak az üres terület. Abból kellett túlélnünk,
amit magunkkal tudtunk hozni otthonról.” A rabok egy kútból
hozhattak vizet a tisztálkodáshoz, de maguknak kellett
latrinákat kiásniuk. A főzés viszont tilos volt. „Valahonnan
kaptunk élelmet, ami gyakran ehetetlen volt. Néhányan ezért
tüzet raktak és főzni próbáltak, de a csendőrök ezért megverték
őket. Egyszer egy ószeres cigányasszony, aki anyámtól is
vett régi holmikat, bejuttatott a táborba kenyeret. Más
segítséget nem kaptunk kívülről. Később megtudtuk, hogy
a cigányasszonyt is deportálták.”
Assenheimer Vera szerint a tábort őrző királyi csendőrök előszeretettel éltek
vissza a hatalmukkal, rendszeres volt a verés és a foglyok
megalázása. „Durvák voltak, különböző indokokkal bárkit
megverhettek. Élvezték, hogy kiszolgáltatott helyzetben
élő embereket terrorizálhatnak.” A 16 éves lányt szülei
igyekeztek megkímélni a legrosszabb atrocitásoktól. „Apám
megpróbált, ahogy lehetett, megóvni. Sosem beszélt róla,
miért történik velünk mindez, és próbált a nehézségek ellenére
is optimista maradni. Nem igazán fogtam fel, mi történik,
tizenhat éves voltam, akkoriban egy ilyen idős lány még
gyereknek számított.”
Fosztogatás kényszermunkásokkal
„A téglagyárban, ahol már nem
folyt munka, sokáig semmit nem csináltunk” – emlékezett
vissza. „Később, hogy lekössenek minket, a tábor egyik
végéből a másikba kellett téglákat pakolnunk.” Máskor a
csendőrök összeszedtek néhány fiút és a lefoglalt zsidó
lakásokhoz vitték őket, hogy segítsenek átszállítani az
ottmaradt ingóságokat – a csendőrök és a deportálások más
haszonélvezőinek lakására.
Az Auschwitzba tartó vonatról
láttak először SS-katonát
A téglagyár kiürítésére május
végén került sor. A nagy gettó lakóival ellentétben a rabokat
közvetlenül a gyárba érkező vonatra hajtották. „Egyszerre
kiabálni kezdtek a csendőrök, hogy mindenki menjen a vasúthoz
és szálljon be a vagonokba. Nem mondták, hova megyünk,
ha kérdeztük, annyit mondtak, dolgozni visznek minket.
A vonatra semmit nem vihettünk magukkal. Apám a ruhájában
elrejtett némi pénzt, gondolta, később segíthet. Amikor
a csendőrök megtalálták nála, nagyon durván megverték.”
A vonat ezután a kassai főállomásra ment, ahol órákig vesztegelt.
Assenheimer szerint ekkor már nem raktak fel újabb embereket,
minden vagon tele volt, 80-90 embert zsúfoltak be a szűk
marhaszállító kocsikba. „A vagonokon volt egy kis ablak,
a pályaudvaron már a közelébe tudtam jutni és ki tudtam
nézni. Ekkor láttam először SS-katonát, addig mindenhol
csak magyar csendőrök kísértek” – mondta.
"Nem életszerű" Csatáry védekezése
Csatáry László július 31-i kihallgatásán tagadta, hogy
ő követtet el kegyetlenségeket a kassai gettóban. Védőügyvédje
szerint elképzelhető, hogy Csatáry nem is volt a gettó
parancsnoka, és a szemtanúk egy másik személlyel keverték
össze. Erre utal szerinte az, hogy tanúvallomások szerint
a gettóparancsnok fekete egyenruhát viselt, mivel akkoriban
a magyar rendőrök nem hordtak ilyen színű uniformist,
a szemtanúk pedig egy fekete ruhás SS-katonát nézhettek
Csatárynak. Ennek ellentmond, hogy a tanúk, köztük a
hvg.hu által megkeresett Assenheimer Vera egyöntetűen
állítják, hogy a gettóban nem szolgáltak német katonák,
csak magyar csendőrök, rendőrök. A Rendőrmúzeum egy név
nélkül nyilatkozó muzeológusa kérdésünkre azt mondta:
a magyar rendőrtisztek a korban teljesen fekete egyenruhát
valóban nem viseltek, sötétszürke és feketéhez közelítő,
sötétkék színű zubbonyokat, valamint fekete nadrágot
azonban használtak. A szakértő szerint nem életszerű,
hogy az SS jellegzetes egyenruháját magyar rendőruniformisnak
nézze valaki,
kivéve, ha „nagyon nincs képben”. Augusztus 1-jén az
Index.hu birtokába került dokumentum szintén arra utal,
hogy valóban Csatáry irányította a gettót. Az archív
hirdetmény elrendeli a Kassa területén élő "zsidófajú egyének" elkülönítését és közreadja a gettónak kijelölt utcák listáját, a hirdetmény
kiadójaként pedig „Dr. Csatáry László rendőrfogalmazó,
Gettó-parancsnokot” jelöli meg.
Kassáról Auschwitzba körülbelül három napig tartott az
út, étel és víz nélkül. „Amikor odaértünk, a németek azonnal
két részre osztották a tömeget, nőket az egyik, férfiakat
a másik oldalra állították. Olyan gyorsan történt minden,
hogy még elbúcsúzni sem maradt idő. Apámat ekkor láttam
utoljára.” A családfő tizenöt évvel idősebb volt feleségénél,
alulról súrolta azt a korhatárt, ami felett már munkaképtelennek
minősítették az embereket, ami Auschwitzban egyet jelentett
a halállal. A szelektálás során a munkára alkalmatlanok
csoportjába került. „Apám még az első világháborúban katonatisztként
orosz fogságba esett, ahol akkor tetvet kapott. A kellemetlen
emlék miatt a téglagyári táborban leborotválta a fejét,
amitől még idősebbnek nézett ki.”
Vera édesanyjával, Grünwald Ellával együtt két hónapig volt Auschwitzban. „Akik
már régebben itt voltak, a krematóriumokra mutattak és
azt mondták, oda kerülnek azok, akiket már nem látunk.
Nem hittünk nekik, azt hittük, megbolondultak. Amikor aztán
2-3 napig egyhuzamban nem jöttek újabb transzportok, azt
láttuk, hogy a kémények sem füstölnek tovább. Ekkor tudtuk,
hogy igazat mondtak.”
„A kommunisták ugyanolyanok voltak”
Anya és lánya közel két hónapot
töltöttek a táborban, de munkára már nem osztották be őket.
A front közeledtével egy németországi szövőgyárba, majd
a Szudéta-vidékre szállították őket. Összesen hat különböző
kényszermunkatáborban jártak, végül 1945 májusában, Ausztriában
szabadították fel őket a bevonuló amerikai csapatok, akik
a foglyokat átadták az oroszoknak. Assenheimer Vera nem
felszabadulásként emlékezett a szovjet megszállásra: „Haza
szerettünk volna jutni Kassára, de nem engedték, ehelyett
Bécsújhelyen, egy menekülttáborban kellett laknunk. Egy
nap az oroszok felszámolták a tábort, és gyalog küldtek
mindenkit Pozsony felé.” Innen hosszú kerülő úton sikerült
csak visszajutniuk szülővárosukba, mivel a háború alatt
az összes Duna-hidat lerombolták. Grünwald Ella élete végéig
Kassán maradt, lánya viszont 1949-ben, a kommunista hatalomátvételt
követően emigrált Izraelbe. „Ha jó döntést hoztam az életemben,
az az volt, hogy ’49-ben kimentem” – fogalmazott. „A kommunisták
pont olyanok voltak, mint a németek.”
Csatáry László ügyéről azt mondta:
Izraelben is beszédtéma, a még élő kassai túlélők közül
sokan örülnek, hogy a nyilvánosság elé kerülnek a 68 éve
elkövetett kegyetlenkedések. „Mindenképpen pozitív, hogy
az emberek ismét beszélnek ezekről az eseményekről, és
feltárják a bűnösök felelősségét. De egy 97 éves embert
már nem érdemes megbüntetni, az nem teszi jóvá azt, amit
elkövetett. És azt sem, hogy az igazságszolgáltatás, köztük
a magyar szervek ennyi ideig tétlenek voltak.” hvg.hu
|