Ami
a történelemben átható és érzékletes, az evidencia erejével
bír, a közöny föltörésére esélyes, a múltat a jelen hatékony
tanítómesterévé teheti – nyomban kétes és kicsinyes lesz,
amint jelenbéli, személyes, jogi és politikai csapások alkalmává
válik.
A jelenbéli személyes következmények egy ideig késleltetik, hogy a tragédiák
történelemmé váljanak, de egy idő után ellentétesen hatnak:
a jelen múlékony szempontjai alá rendelik a múltat. Így fordul
meg az elévülhetetlenség hatásának iránya is. Itt van a Csatáry-ügy.
Mi lenne ennek a nagy és közhasznú tétje? Az, hogy ebben
a hazugságoktól mélyen átfertőzött országban megelevenedjen
a kassai gettó emléke.
Hogy minél többen bele tudják élni
magukat az emberi szavakon és a dermesztő dokumentumokon
keresztül a sokszorosan és szörnyű brutalitással megkínzott,
megalázott, majd elpusztított embertömeg és polgári kultúra
sorsába; hogy ne pusztán verbálisan, teoretikusan és illemszerűen,
hanem élményszerűen érezzék annak a súlyát, hogy ehhez százezrek
készségesen asszisztáltak, belőle hasznot húztak, milliók
pedig közönyösen nézték a dolgok folyását.
Ehhez a nagy téthez képest mekkora, hogy meg lehet-e még büntetni teoretice egy
embert, akit praktice úgysem lehet? Semekkora. A tét lekicsinyül
arra a szinte semmire, amit egy közel százéves embertől még
el lehet venni. Nem az a kérdés, hogy szánni kell-e a kassai
„magánszorgalmú kutyát” csak azért, mert aggastyán, hanem
az, hogy tudomásul vesszük-e a tényt, hogy sikerült büntetlenül
leélnie az életét, vagy nyomorúságos versenyfutásba kezdünk
a kaszással.
És ez vonatkozik Efraim Zuroff egész szánalmas „utolsóesély”-akciójára, ami nem
esélyt ad, hanem esélyt veszteget. Mert arról, ami történetileg
evidens, átirányítja a figyelmet arra, ami jogilag kétes.
Ahelyett hogy elmerülnénk abban, amit a történettudomány
tud és torokszorítóan dokumentálni, közelhozni képes, azzal
kell foglalkoznunk, hogy Zuroffék miben tévednek, miben nem,
hogy az ügyészség tette a dolgát vagy nem, hogy a személyes
vallomásoknak mi a jogi értékük, hogy tudták-e a Csatáry-félék
bizonyíthatóan, amit a józan ész számára evidens módon tudtak:
azt, hogy az üldözötteket, akiknek már a lakásait is szétosztották,
a halálba viszik a vagonok.
Nem véletlen, hogy a Népszava címlapján
Tamás Gáspár Miklós utasítja el a nácivadász perhajhászást,
szombaton megjelent Hétvége mellékletünkben pedig a magyarországi
zsidóüldözés legalaposabb és legelkötelezettebb kutatóinak
egyike, aki pedig kollégái közül a legsúlyosabban ítéli meg
Horthy és a horthysta adminisztráció szerepét Magyarország
zsidónak minősített állampolgárainak elpusztításában.
A peresítés a ködösítés esélye, nem
másé. Nem a hajdani áldozatoké, hanem a hajdani üldözőjüké,
hogy áldozattá váljon. A neonácik snájdig, korrekt, vádlói
fölé emelkedő Csatáry bácsijává, kinek sokszorosan cáfolt
hazugságait a neonáci szavazók megszerzésére szakosított
kormányközeli újságféleség barátságos interjú keretében népszerűsíti. nol.hu
|