„Világos
volt, hogy nem fogunk kopogtatni az ajtaján - nem fogadott
látogatókat -, ezért más tervünk nem lévén, néhány percig
csak álldogáltunk, hogy megtapasztaljuk ezt a különös, ám
történelmi pillanatot. Mindenféle gondolatok cikáztak át
az agyamon, egy-két különösen baljóslatú is. Mi sem volna
egyszerűbb, mint bejutni a lakására, és kivégezni a rohadékot!
Ez esetben végül is nem egy gyanúsítottról, hanem egy elítélt
háborús bűnösről volt szó: ezt halott zsidók és szerbek százai
bizonyítják. Mi sem volna egyszerűbb! Magam előtt láttam,
törékenyen, 92 évesen. Gyerekjáték lenne.”
Efraim Zuroff Utolsó esély hadművelet: Kutatás a náci bűnözők bíróság elé állításáért
című könyvének legutolsó fejezetében foglalkozik Képíró Sándor
ügyével. Zuroff elbeszéli, hogyan akadtak Bujdosó István,
egy Skóciában élő volt csendőr nyomán véletlenül Képíró Sándorra
2006-ban, majd azt is, hogyan kutatták fel szívós munkával
az akkor 92 éves férfi lakhelyét Budapesten. Ami egyébként
nem volt nehéz, Képíró feleségének neve a telefonkönyvben,
a férfié pedig a kapucsengőn szerepelt. A könyv 2009-es megjelenésének
idején már megkezdődött Képíró pere, Zuroff azonban a kurucinfóra
emlékeztető húzással közölte a férfi lakcímét is a könyvben.
A nácivadász története azonban ellentmondásokkal terhes,
zavaros, és egyáltalán nem foglalkozik azzal, ami a Wiesenthal
Központ célja: jogi értelemben felelősségre vonni a háborús
bűnösöket. Marad a drámai nagyotmondás.
Szögezzünk le valamit: fogalmunk
sincs, hogy Képíró Sándor elkövette-e azokat a gaztetteket,
amikkel vádolják, és eszünkben sincs igazolni az újvidéki
razzia ártatlan áldozatainak lemészárlását. Az igazság és
az igazságszolgáltatás soha nem estek egybe, és amíg ember
él, nem is fognak egybeesni – Képíró ügyével kapcsolatban
most az utóbbi érdekel minket. A bíróság első fokon úgy határozott,
hogy nem foglal állást a kérdésben, és sem Képíró ártatlanságát,
sem bűnösségét nem mondta ki. Arra a következtetésre jutott,
amire nagyjából az ítélet előtt is jutni lehetett: elégtelenek
a bizonyítékok. De lássuk, Zuroff mit hoz fel könyvében Képíró
bűnösségének igazolására.
„Mi? A kurva anyját, hát még életben
van?” - kérdezi a Jad Vashem történésze Zurofftól, amikor
az beszámol neki arról, hogy Képíró nyomára bukkantak. Ezután
a történész elmagyarázza, hogy Képíró volt az egyik azon
tisztek közül, akik az újvidéki mészárlást megszervezték
1942 telén, és két évvel később el is ítélték ezért. Az ítélet
után azonban a nácik hamarosan megszállták Magyarországot,
a férfi pedig soha nem ülte le börtönbüntetését. Zuroff eltérő
jelzőkkel illeti Képírót: így lesz belőle egymás után „suspected
Nazi war criminal” (náci háborús bűnök gyanúsítottja), „escaped
war criminal” (szökött háborús bűnös), „convicted war criminal”
(elítélt háborús bűnös), „war criminal” (háborús bűnös),
„alleged Nazi collaborator” (feltélezett náci kollaboráns).
Egyszer százak, másszor talán ezrek halála szárad a lelkén
(a razzia áldozatainak számát 3300-3800 közé teszik). Egy
történelmi tanulmányban ezek az ellentmondások megférhetnek,
Zuroff célja azonban az, hogy Képíró bíróság előtt feleljen
tetteiért. Ez viszont csak tények bemutatásával megy.
„A bosszú gondolata nem volt meggyőző
és nem tartott sokáig. Mint minden más esetben, ebben is
ugyanazok voltak az ellenérvek. Képíró meggyilkolása hosszútávon
kontraproduktív lett volna, és máshol is lerombolta volna
erőfeszítéseinket. Azt kellett elérnünk, hogy Magyarország
életfogytiglanra ítélje, akármennyi időbe is kerüljön ez.”
Különös gondolkodásra vall, hogy
Zuroff azért utasítja el Képíró megölését, mert az ártana
az ügyüknek. Az egész fejezeten végigvonul ez a kifejezetten
jogellenes gondolkodásmód: az írás hemzseg a prejudikációktól,
a bizonyítékokkal pedig nem törődik. Fenntartás nélkül egyetértünk
azzal, hogy a háborús bűnök nem évülnek el. Ezzel viszont
nem: Zuroff ahelyett, hogy a bekötött szemű Iustitiára bízná
az ítélkezést, maga vagdalkozik összevissza az istennő pallosával.
A bírósági eljárás pont fordítva működik, mint ahogy Zuroff
gondolkodik: a vádlott bűnösségét, és nem ártatlanságát kell
bizonyítani. Kivételt ez alól a Képíró-ügy sem képez.
A vád gyakorlatilag összeomlott.
A benyújtott 1944-es vezérkari bírósági ítéletet kirekesztették
a bizonyítékok köréből, mert azt később semmisségi okra hivatkozva
felülvizsgálták, majd hatályon kívül helyezték. Az 1944-es
Szerbiából származó ítéletet korábban formai okokra hivatkozva
nem fogadták el. Tragikomikus, hogy a Képíró ellen valló
Nagy János főhadnagy vallomását is bizonyítékként prezentálták
volna – holott Nagy ezeket a katonapolitikai osztályon és
ÁVH-n tette. Tehát Zurofféknak az ÁVH-n tett vallomás is
megfelelt volna, hogy a feltételezett nácit rács mögé dugják.
A felmentő ítélet után Zuroff tajtékzott,
körbeturnézta a nyugati sajtót az általa felháborítónak tartott
ítélettel, a Magyar Hírlapnak pedig azt nyilatkozta, „a Képíró-per
a kedvezőtlen ítélet ellenére is még mindig egy aktuális
ügy, amelyből ki lehet hozni valamit”. Az eszébe sem jutott,
hogy ők szúrtak volna el valamit.
A szakértőként közreműködő Szakály
Sándor történész kétségesnek találta az ügyész által benyújtott
iratok hitelességét, Zinner Tibor jogtörténész elégtelennek
találta a felhozott bizonyítékokat, Ungváry Krisztián történész
pedig kontraproduktívnak találta az ügyet. A szélsőjobboldali-antiszemita
elfogultsággal nehezen vádolható Karsai László történész
„megélhetési nácivadásznak” nevezte Zuroffot, Képíró pere
szerinte a Wiesenthal központ erőltetett önlegitimációs kísérlete,
hogy ezzel bizonyítsa létezésének okát magánfinanszírozóinak.
Zuroff válasza nem maradt el: „Karsainak
orvosi segítségre van szüksége, ha ilyeneket mond. Aki hisz
neki, annak pedig szintén mentális problémái vannak.” Bravó.
Zuroff ahelyett, hogy elgondolkodott volna a benyújtott bizonyítékok
értékén, az igazságszolgáltatás függetlenségét támadta meg
– pedig nem Magyarországon vallott először kudarcot a nácivadászattal.
Nem mellesleg: a náci hiába erős hívószó, Képíró ügyével
a nácizmus nehezen hozható összefüggésbe. Az újvidéki razzia
idején Magyarország nem állt német megszállás alatt, így
a razzia felelősei nem nácik (ahogy Kamenyec-Podolszkij esetében
sem), hanem „magyarok”. Annak ellenére, hogy a gyilkosságok
felelősei megléptek az országból, majd a Margaréta-terv után
SS-egyenruhában tértek vissza, az újvidéki razziához a Harmadik
Birodalomnak semmi köze nem volt.
Másodfokon még bármi történhet a
Képíró-perben, ám Zuroffnak eddigi munkája kimerül abban,
hogy vádaskodásával saját magát, végső soron saját ügyét
járatta le. Az ügyből sokan azt a következtetést fogják levonni,
hogy a múlt bolygatása, idős emberek bíróság elé citálása
haszontalan.
Novák Attila 2009-es cikkében addig
megy, hogy leírja, „Zuroff és intézete úgy viselkedik, mintha
a szélsőjobb által vizionált »szupranacionális zsidó büntetőhadjáratot«
testesítené meg: kormányokat szólít fel, ügyészeket korhol,
miniszterelnököket (akiknek a nevét sem tudja leírni) utasítgat
arra, hogy társadalmi-politikai háttértől és a helyi viszonyoktól
függetlenül feleljenek meg az Akció elvárásainak, hogy megbüntessék
a holokauszt nyolcvanon túl lévő idős tetteseit.” A Képíró-per
hatását erősítheti a szerdán zöld utat kapott, a MÁV és a
Rail Cargo Hungaria ellen indított 237 milliárdos kártérítési
holokausztper is, amelynek indoklása a már idézett Karsai
László szerint indoklása több sebből vérzik.
Jó lenne észrevenni, hogy Zuroff
ténykedése a kommunista bűnök elkövetőinek felelősségre vonását
is megnehezíti. Pedig a nyolcvanon felüliek között belőlük
is akad néhány.
mandiner.blog.hu
|