A
Fővárosi Bíróság nem jogerősen felmentette a háborús bűntettel
vádolt Képíró Sándor volt csendőr századost. A 97 éves Képírót
azzal vádolták, hogy 1942. január 21. és 23. között egy Újvidéken
tartott razzián az egyik járőrcsoport parancsnokaként közreműködött
ártatlan civilek törvénytelen kivégezésében. Ungváry Krisztián
történész szerint Képíró felelőssége jogilag nehezebben fogható
meg, mint morálisan, Karsai László történész pedig úgy látja:
az ügyet a Wiesenthal-központ pörgette túl, hogy legitimizálja
saját létezését.
Az ítélethirdetés késett, mert Képíró Sándor egy hete kórházban van, onnan kellett
a tárgyalóterembe szállítani. Mint a bíró közölte: állítólag
rossz gyógyszert adtak neki. A 97 éves férfit most is kerekesszékkel
tolták be a terembe, és végig infúziót kapott.
Képíró Sándor az utolsó szó jogán
ápolója útján közölte: "ártatlan vagyok, sohasem öltem, raboltam, a hazámat szolgáltam. Azért tértem
haza, mert Magyarországon kívül számomra nincs élet."
A felmentő ítéletet a tárgyalóteremben ülők hangos tapssal és éljenzéssel ünnepelték,
de a bíró felszólított mindenkit, hogy mellőzze a tetszésnyilvánítást.
Képíró Sándor mintegy 15 percig volt bent a teremben, azután
a bíró szünetet rendelt el, és az idős embert vissza is szállították
a kórházba. A szünet elején a közönség soraiból többen gúnyos
megjegyzéssel illették a teremből kilépő Efraim Zuroffot,
a Wiesenthal központ vezetőjét. "This is the Hungarian justice", kiáltotta neki valaki.
Nem feltétlenül kellett tudnia a kivégzésekről
Az az ítélethirdetés első napján nem
hangzott el, hogy Képírót bűncselekmény vagy bizonyítottság
hiányában mentette-e fel a bíróság. A tanácsvezető Varga
Béla ehelyett egy ötpontos tényállás-ismertetésbe kezdett,
amiből az derült ki, hogy lényegében a vád összes pontját
megalapozatlannak tartja.
Az ítéleti tényállás ismertetésének
részeként a bíró közölte: az újvidéki vérengzést megelőző,
a karhatalom tagjai által Délvidéken elkövetett gyilkosságokról
nem feltétlenül kellett tudnia Képírónak, a történteket az
ottani katonai vezetés elhallgatta a felsővezetés elől.
A bíró azt is közölte, hogy (később
részletezendő indokok miatt) a Képíró és társai elleni 1944-es
vezérkari bírósági ítéletet kirekesztette a bizonyítékok
köréből. Annyi azonban kiderült, hogy az ítéletet kollektív
ítéletnek tartja, vagyis nem az egyes vádlottak személyes
felelősségét vizsgálták. Varga abszurdnak nevezte, hogy a
vezérkari bíróság eljárásában nem adtak helyt a védelem indítványának,
hogy a Képíró ártatlanságát igazoló tanúk is megszólaljanak,
viszont olyan helyszíneket soroltak fel az újvidéki vérengzés
előtörténete részeként, ahol például Képíró ott sem volt.
Bizonyíthatatlan, mondta a bíró, hogy
Képíró tudta, hogy az átadott foglyokat kivégezni viszik,
sőt, csak a bíróság csak azt látta bizonyítottnak, amikor
az újvédéki Rex-szálló tulajdonosait maga a csendőrhadnagy
mentette meg. Elfogadhatatlannak nevezte, hogy az ügyészség
a vádiratban leegyszerűsítve kezelte, hogy az egyes gyilkosságok
helyszínein Képíró osztaga egyáltalán ott volt-e.
Nem bizonyítható közvetlenül
Az ítélet kihirdetése előtt az ügyész
még megjegyzést fűzött az utolsó tárgyalási napon elhangzott
vádbeszédhez. Megerősítette, hogy a Képíró-per is olyan büntetőeljárás,
ahol a közvetlen bizonyítással nem lehet élni: nincs élő
szemtanú, csak okirati bizonyítékra lehet támaszkodni. Ha
a tanúvallomások felvételével kapcsolatban nem merül fel
kétség, tartalmilag sem lehet őket kétségbe vonni. Márpedig
a 48-as népbírósági per esetében, és különösen Nagy János
vallomásaival kapcsolatban nem merült fel törvénytelenség
konkrét gyanúja. Valóban történtek törvénytelenségek, de
a konkrét perben erre semmi sem utal, és Nagy János mindvégig
következetesen vallott.
Zétényi Zsolt védőügyvéd szerint kétség
esetén mindig a vádlott javára kell dönteni, márpedig ha
kétely merül fel a jegyzőkönyv felvételének körülményeivel
kapcsolatban, azt nem lehet elválasztani a jegyzőkönyv tartalmától.
Az eddig köztudomású, hogy a népbírósági perekben szokásszerűen
alkalmaztak erőszakot.
Az ügyészség végrehajtandó fegyházbünbtetést
kért a volt csendőr századosra, mert érvelése szerint 1942-ben
Újvidéken osztagparancsnokként Képíró Sándor közreműködött
ártatlan polgári lakosok kivégzésének előkészületeiben, ami
háborús bűncselekmény.
A vádirat
A vád szerint 1942-ben a katonai vezetés
elégedetlen volt a januári razzia első két napjának eredményességével,
és a tiszti eligazításon azt kérték, hogy a Grassy József
ezredes által kiadott írásos parancsban foglaltakon túlmenő
tisztogatást tartsanak. Képíró és egy társa a parancsot írásban
is kérték, de nem kapták meg.
Falvai Zsolt ügyész szerint Képíró
ennek ellenére továbbította beosztottjainak a szóbeli parancsot,
miszerint a magukat igazolni nem tudó zsidókat és szerbeket
ki kell végezni, bizonytalan esetben pedig az igazolóbizottsághoz
kell őket kísérni.
A vádirat részletesen taglalja, hogy Képíró osztaga kivégzett
egy házaspárt, továbbá egy férfit és nőt. Elfogtak egy
testvérpárt, és Képíró utasítására őket, valamint 30, korábban
elfogott zsidót teherautóval a kivégzőhelyre szállítottak.
A mérlegelés tárgya
A védelem legfontosabb érve az volt,
hogy senkit nem lehet kétszer ugyanazért elítélni: Képíró
1944-ben a vezérkari bíróságon tíz évet kapott hűtlenségért
az Újvidéken történtekért. Az ítéletet Horthy Miklós pár
hónappal később töröltette, de Képíró ügyvédje, Zétényi Zsolt
szerint ez az 1944-es ítélet tekintetében irreleváns.
A bíróságnak ezen túlmenően azt kellett
mérlegelnie, hogy a dokumentumok – elsősorban az 1944-es
per kevés fennmaradt irata, illetve a külföldre menekült
Képíró társa, Nagy János 1948-as népbírósági tárgyalásán
elhangzott tanúvallomások – elegendőek, illetve hitelesek-e
a vádiratban foglaltak alátámasztására. 1944-ből alig maradt
irat, a 48-as per tanúvallomásainak esetében pedig felmerül,
hogy azok kényszer alatt születtek.
Az újvidéki vérengzésen történteket a történészek elég jól feltárták, az ügyről
íródott Cseres Tibor híres dokumentumregénye, a Hideg napok.
Az, hogy a csendőrtisztek, köztük Képíró tudtak arról, hogy
mi vár a foglyokra, nem lehet kérdés, hiszen Képíró pont
ezért kért írásbeli parancsot. Azzal, hogy Képíró nem tudta,
mi lesz a foglyok sorsa, még a védője sem érvelt, jóllehet
Képíró maga vallotta, hogy nem tudott a kivégzésekről.
Viszony a múlthoz
Képíró Sándor perének valódi kérdése
az, miként viszonyulunk a magyar történelem legsötétebb fejezeteihez.
Egy 70 évvel ezelőtt történt eseményt lehetetlen az azóta
eltelt évtizedektől, illetve a második világháború és a népirtások
narratíváitól függetlenül megítélni.
Képíró tettének bizonyíthatósága elválik
annak morális megítélésétől. A pert Ungváry Krisztián történész
kontraproduktívnak és meghirdetett céljával ellentétesnek
tartja. A háborús bűncselekményekben hozott ítéleteknek Ungváry
szerint csak akkor lehet elrettentő ereje, ha azokat konzekvensen
alkalmazzák.
Kontraproduktív igazságszolgáltatás
Amíg rengetegen élnek és virulnak
olyanok, akik 1956 után háborús bűncselekményeket követtek
el, amíg nincs politikai akarat például Biszku Béla bíróság
elé állítására, a Képíró-per pont a remélttel ellenkező hatást
fog kiváltani: a kritikusok kettős mércéről fognak beszélni,
miszerint a valós bűnösök megússzák, miközben a cionista
lobbi aggastyánokat állít bíróság elé – mondja Ungváry.
A történész szerint Képíró valamilyen
szinten felelős, nem véletlenül állították 1943-ban (sokadrendű
vádlottként) bíróság elé. Képíró felelősségének csak a mértéke
kérdéses: tudomással bírt e arról, hogy mi történt azokkal,
akiket összefogdosott. Ungváry szerint jogilag nehezebben
fogható meg a felelőssége, mint morálisan: a morális felelősség
megítélése nem a bíróság, hanem a társadalom feladata kéne
hogy legyen, csakhogy egy aggastyánt a társadalom nehezen
fog morálisan elítélni.
Újvidék utóélete
Ungváry elvileg most is lehetségesnek
tartja egy 60-70 évvel ezelőtti történet motívumainak tisztázását.
Az 1943-44-as per szerinte azért kulcsfontosságú, mert eleinte
az akkori kormány el akarta tussolni az ügyet, mindenkit
fel akartak menteni.
"Csakhogy a délvidéki hideg
napokból országos botrány lett, parlamenti interpellációk
hangzottak el, Horthyék ki akartak ugrani a háborúból, és
külföldről is olyan impulzusok jöttek, hogy tűrhetetlen,
ami történt. Amikor Horthy és a hadsereg vezetése részleteiben
megtudták, mi történt, elborzadtak: belátták, hogy a történtek
ártanak a honvédség tekintélyének, mert azokkal, akik elszabadult
Ungváry úgy véli, nincs okunk azt feltételezni, hogy a szükségesnél
sötétebb színben tüntették volna fel a tényállásokat, a
per tárgyát, a tömeggyilkosságot. Szerinte az 1943-44-es
perben nem volt prekoncepció, a háború utáni népbíróságiban
viszont igen, a politika azokra az ügyekre már rányomta
a bélyegét.
A megélhetési nácivadász pere
Nem látja értelmét a Képíró-pernek
a szintén történész Karsai László. Szerinte nem szabad "egy roskatag aggastyánt 70 évvel később ilyen, nem megfelelően előkésztett, élő
szemtanúkkal nem alátámasztható, hiányos korabeli és szinte
nemlétező jelenlegi bizonyítékok alapján, egy megélhetési
nácivadász hisztérikus önmutogatási és önigazoló vágya alapján
perbe fogni".
A per oka Karsai szerint nem az, hogy
az ügyészség talált egy bizonyíthatóan tömeggyilkos háborús
bűnöst. Mint mondja, az ügyet a Wiesenthal-központ pörgette
túl, hogy legitimizálja a saját létezését a magánfinanszírozói
felé. Izrael, ahol évtizedekig központi kérdés volt a bűnösök
felelősségre vonása, rég felhagyott az erőfeszítéssel.
Történelemhamisítás
Karsai alapvetően hamisnak tratja
azt a lassan hivatalossá váló történelmi interpretációt,
hogy 1944 márc 19-ig, a német megszállásig Magyarország a
béke szigete volt a magyarországi és az ide menekült zsidóknak.
A valóságról, a jogfosztó zsidótörvényekről, az 1942-es mészárlásról,
a hontalan zsidók deportálásából, aminek a kamenyec-podolszki
vérengzés lett a vége, egyre kevesebb szó esik.
Márpedig az újvidéki vérengzés története
pont ezt a narratívát cáfolja. Ezzel együtt Karsai szerint
nem bizonyítható Képíró tevőleges részvétele a tömeggyilkosságban:
az, hogy ott volt, nem bizonyítja, hogy mit rendelt el pontosan.
Karsai szerint iugyanakkor nem igaz, hogy Képíró nem tudta,
mi történik, csakhogy a történészi és jogászi igazság elválik.
"Óriási különbség, hogy
embereket elkísérek és átadom őket a kivégzőiknek, vagy elsétálok.
Ennyi év után ki mondja meg, hogy Képíró tudta, mi történik
a foglyokkal és lelkesen vett benne részt?"
Hiányzik az anyag
Karsai László szerint a pert nem lehetett
volna jobban előkészíteni: az alapvető bajnak azt tartja,
hogy a tényleges, legkomolyabb vizsgálatot lefolytató magyarországi
(1942-44-es) vizsgálati anyag hiányzik, és a szerbiai hatóságtól
sem kaptak segítséget az ügyészek. A tanúvallomások, bizonyítékok,
dokumentumok túlnyomó része már nem fellelhető.
"1945 után Délvidéken sokakat
kikértek, megkaptak, halálra ítéltek, nem lehet mondani,
hogy nem nyerték el a főbűnösök a büntetésüket" - mondja a történész. – "Csakhogy Zuroffnak (a Wiesenthal központ igazgatójának) pont most kellett valamit
felmutatnia. Őszintén kívánom hogy hagyja már abba, amit
csinál, hogy ilyen módszerekkel, ilyen csekély bizonyító
anyag birtokában próbál embereket meghurcolni. Ezt senkivel,
egy volt csendőrtiszttel sem lehet megtenni."
index.hu
|