Az
ügyész végrehajtandó fegyházbüntetést kért a háborús bűntett
elkövetésével vádolt Képíró Sándor volt csendőr századosra
az 1942-es újvidéki razzia során tanúsított magatartása miatt.
Falvai Zsolt ügyész a Fővárosi Bíróságon szerdán elmondott
perbeszédében azt mondta, hogy a perben két alapvető
fontosságú dolgot kell figyelembe venni: egyrészt, felhasználható-e
okirati bizonyítékként az újvidéki razzia ügyében 1944-ben
hozott vezérkari bírósági ítélet, amely megállapította
Képíró és a razziában részt vevő más személyek büntetőjogi
felelősségét, vagy azok az iratok, amelyek a vádlott
ellen terhelő vallomást tevő Nagy János főhadnagy ellen
zajlott büntetőper során keletkeztek; másrészt, rendelkezésre
állnak-e olyan egyéb dokumentumok, amelyek a vádlott
egyéni bűnösségét bizonyítják. A kollektív bűnösség kategória
ugyanis nem létezik a magyar jogban - tette hozzá. Az
ügyész utalt arra, hogy a múltban sem voltak, és jelenleg
nincsenek olyan, háborús bűnök miatt zajló eljárások,
amelyekben a vádlottak beismerték volna bűnösségüket.
A vezetők nem ismerik el, hogy parancsot adtak volna
emberek kiirtására, az azt végrehajtók pedig azzal érvelnek,
hogy parancsra cselekedtek.
Falvai Zsolt ezután ismertette, hogy álláspontja szerint miként zajlott a razzia
1942. január 21-23. között. Eszerint 1942. január 20-án Grassy
József vezérőrnagy (akkor ezredes) kiadta azt az írásbeli
karhatalmi parancsát, amely részletesen szabályozta a razzia
során betartandó előírásokat. A katonai vezetés elégedetlen
volt az első két nap eredményeivel, ezért egy eligazítás
során közölték a tisztekkel: nem szabályszerű razziát, hanem
tisztogatást kell tartaniuk. Képíró Sándor ezt egy másik
társával aggályosnak találta, ezért kérte Gaál Lajos csendőr
alezredest, hogy írásban adja ki a parancsot. Gaál ezt megtagadta.
Az ügyész szerint a parancsban szerepelt, hogy azokat a zsidókat
és szerbeket, akiknek nem voltak megfelelő okirataik, nem
beszéltek tökéletesen magyarul, vagy nem szolgáltak az Osztrák-Magyar
Monarchia honvédségében, ki kell végezni. A leventeotthonban
működő igazolóbizottsághoz pedig azokat kell kísérni, akikről
nem tudtak helyben dönteni. Az utasításban az is szerepelt,
hogy a fegyverhasználatot nem vizsgálják ki utólag.
Az ügyész szerint az egyik járőrosztagot vezető Képíró ezt a parancsot továbbította
beosztottjainak, akik január 23-án törvénytelenül kivégeztek
egy házaspárt, továbbá egy férfit és nőt. Ezt követően egy
elfogott magyar testvérpár sorsáról kellett döntenie, akiknek
elengedéséért egy rendőr, a testvérek sógora próbált közbenjárni
Képírónál. Az ügyész szerint a vádlott tisztában volt azzal,
hogy ha nem szegi meg a parancsot, halál vár a testvérekre.
Mégsem tett semmit az elengedésük érdekében, sőt az ügyész
szerint arra a teherautóra kerülhettek, amellyel - a vád
szerint - Képíró utasítására harminc zsidót szállítottak
a kivégzőhelyre.
Az ügyész végig arra fektette a hangsúlyt, hogy a vádlott - állítása ellenére
- pontosan tudott a tisztogatás valódi céljáról, emiatt emberek
törvénytelen kivégzésében vállalt szerepet azzal, hogy ő
volt az, aki továbbította a vezetők parancsát a beosztottjainak,
a végrehajtóknak. Falvai Zsolt szerint az okiratok és a tanúvallomások
azt támasztják alá, hogy még az utolsó bakák is tisztában
voltak azzal a világos paranccsal, hogy zsidókat és szerbeket
kell kivégezniük, ezt pedig "nem az ujjukból szopták ki". A tisztogatás pontosan, tervezetten zajlott. Megjegyezte: a magyar csendőrség
abban az időben világhírű volt szervezettségéről és fegyelméről.
Szerinte tehát nem egyéni túlkapásokról volt szó, ahogy azt
Szakály Sándor történész szakértő értelmezte.
Az okirati bizonyítékok felhasználhatóságáról
azt mondta: kivétel nélkül közokiratnak minősülnek, ezért
az ellenkező bizonyításáig hitelesnek kell tekinteni azokat.
(A perben dönteni kell arról, hogy Képíró cselekménye "ítélt dolognak" tekinthető-e, vagyis a bíróságnak értelmeznie kell, hogy a korabeli jogi szóhasználatban
mit jelent az 1944-es ítélet "feloldattatása", "megsemmisítése", a Horthy Miklós kormányzó által elrendelt "pertörlés". Ennek az a jelentősége, hogy a magyar jogrendszer szerint senkit nem lehet
kétszer elítélni ugyanazért a cselekményért.) Az ügyész szerint
a Képíró ellen hozott ítélet nem tekinthető "ítélt dolognak".
A vádlott ellen valló Nagy János 1948-as
ítéletéről azt mondta: történészek bizonyították, hogy azt
törvénytelenül megalakított bírói tanács hozta, ezért azt
ne vegyék figyelembe, de az ítélet előtt keletkezett vallomások
felhasználhatóak, azok fedik a valóságot, ténylegesen a Nagy
által előadottak történtek meg, mert azok mások vallomásaival
is egybevágnak. Szerinte, bár a korszakban általános volt
a kényszer alkalmazása, egyáltalán nem bizonyítható, hogy
Nagy is kényszer alatt, vagy bosszúból tett volna vallomást
Képíró ellen, hiszen a főhadnagy arról is beszámolt, hogy
a vádlott hogyan mentette meg egy szállótulajdonos család
életét.
Falvai Zsolt szerint ezek alapján
megállapítható, hogy Képíró hozzájárult csaknem negyven ember
törvénytelen kivégzéséhez, amellyel háborús bűntettet követett
el. Az ügyész végül arra kérte a bíróságot, hogy súlyosító
körülményként értékelje a csaknem negyven ember megölésében
való közreműködést, enyhítőként a vádlott korát (Képíró 97
éves), megromlott egészségi állapotát, illetve az idő múlását.
Indítványozta, hogy a bíróság a vádlottra végrehajtandó fegyházbüntetést
és közügyektől való eltiltást szabjon ki, illetve fizesse
meg a csaknem 4,5 millió forintos perköltséget. A tárgyalás
csütörtökön, a védő perbeszédével folytatódik.
hvg.hu
|